A szótövek alaktana

A szótövek általában

A toldalékolható szófajoknak a szótárban található szótári alaptöve a legritkábban tartja meg alakját valamennyi toldalékolt formájában. Ezért a vepsze nyelvben általános a szavak tövének többalakúsága.
Megjegyzendő, hogy sok magyar leíró nyelvtan a magyar nyelv mássalhangzóra végződő szavaihoz járuló toldalékok előtt megjelenő magánhangzót a szótőtől független, úgynevezett kötőhangként kezeli, esetleg a toldalék részének tekinti. A vepsze nyelv esetében helyesebb ezeket mindenképpen tőváltozati tőzáró hangnak tekinteni, mivel szerepük és szabályszerűségük jóval nagyobb és következetesebb.
A szótári alaptő a névszók, illetve az igék esetében más-más módon jelenik meg a szótári szócikk élén. Névszók esetében a szócikkben a vepsze névszó egyes szám alanyesetű (singularis nominativus) alakja található, azaz ez az alak egyben a tiszta alapszótő. Igék esetében a szócikkben a vepsze főnévi igenév (infinitivus) alakja található, amelytől az elválasztójel (|) úgy különíti el az infinitivusi toldalékot, hogy a tővégváltozásokra is figyelemmel van, azaz sokszor csak alaktani elemzéssel tisztítható le az ige valódi alaptöve, amelyet ilyen tiszta alakjában a nyelvhasználat gyakorlatilag nem is ismer. A magyartól eltérően ugyanis (a felszólító mód egyes szám 2. személyt kivéve) az ige egyetlen nyelvtani alakjában sincs zérómorféma.
A szótári alaptő – az előzőekben már jelzett módon – a vepsze nyelvben is végződhet mássalhangzóra vagy magánhangzóra. Ugyanakkor a mássalhangzóra végződő szótári alaptőnek a toldalékolás egésze vagy nagy része során feltétlenül van magánhangzóval záródó tőváltozata is.
A ragozott szótövek esetében – attól függően, hogy a magánhangzóval záródó tővéget a szó a ragozás egésze vagy csak egy része során tartja meg – beszélhetünk kemény és lágy szótövekről. Mind a mássalhangzóra, mind a magánhangzóra végződő szótári alaptőnek lehet vagy kemény, vagy lágy szótőváltozata.
Egyes tipikus végződésű szótári alaptövek tővégi mássalhangzója vagy mássalhangzós hangkombinációja egyszeri vagy többszöri hangváltozáson (esetenként úgynevezett – a balti finn nyelvekre jellemző – fokváltakozáson) esik át. Ez lágy szótövek esetében következhet be.
Megjegyzendő, hogy a vepsze nyelv ugyanakkor jóval szerényebb a fokváltakozós szótövek mennyiségét illetően a legközelebbi rokonai közül a finnél és a három karjalai nyelvnél, az e tekintetben burjánzó észt, vót és izsor nyelvekről már nem is beszélve.
(A vepsze nyelv itt-ott fellelhető vázlatos magyar leírásainak zöme – nyilván egymásra hagyatkozva – a vepszét az állítás ellenőrzése/bizonyítása nélkül fokváltakozástól mentesként jellemzi.)
Egyes tipikus végződésű szótári alaptövek tővégi hangkombinációja a ragozás során a köztes magánhangzó kiejtésével megváltozhat akár kemény, akár lágy szótövek körében, ezek esetében azonban nem fokváltakozásról, hanem hangkivetésről beszélünk.
Összefoglalva, az előforduló tőtípusok az alábbiak (példák a következő alfejezetekben):

• mássalhangzóra végződő – ragozott alakjaiban magánhangzósra kiegészülő – kemény szótő,
• magánhangzóra végződő kemény szótő,
• hangkivetéssel változó kemény szótő,
• hangváltozással módosuló kemény szótő,
• mássalhangzóra végződő – ragozott alakjaiban magánhangzósra kiegészülő – lágy szótő,
• magánhangzóra végződő lágy szótő,
• hangkivetéssel változó lágy szótő,
• hangváltozással módosuló lágy szótő,
• tipikus fokváltakozással módosuló lágy szótő.

 
Csak a névszók körében előfordul hogy az egyes számú ragozásban néhány nyelvtani eset ragja – meghatározott tővégi mássalhangzók után – egy magánhangzóval ki nem egészülő rövid tőre tapad. Ilyenkor a szótári szócikk eggyel több alaktani változatot ad meg. Ezek a névszók kivétel nélkül lágy tövűek.
Bár a többtövűség jelentős része logikusan következetes, számos esetben magából a szótári alaptőből nem vagy csak nehezen állapítható meg a tőtípus jellege. Ezért minden kétséges esetben a vepsze szótári alaptővel együtt célszerű rögtön az adott szó valamennyi tőváltozatát is megjegyezni.

A kemény tőtípusok

A kemény tőtípusok esetében a toldalékolás során a névszóknál a többes szám -i- jele, az igéknél a múlt idő -i- jele előtt a szótő megtartja a tővégi magánhangzót, így a tővég mássalhangzóját ezen jelek -i- hangja nem tudja meglágyítani (lind Š lindu- Š lindu-i-).
A toldalékolt alakok magánhangzós tővégét tekintve ebbe a tőtípusba tartozik

• az összes -o és -u tővégződésű szó,
• a legtöbb -a tővégződésű szó,
• nagyszámú -ja tővégződésű szó (ezek kizárólag -ii és -ei diftongussal végződő szótári alaptövűek, csak névszók),
• néhány (vagy egy szótagból álló ősi, vagy idegen eredetű újabb) -e, -ä, -ö és -ü tővégződésű szó.

 
Ezek közül a kemény tövűek közül a ragozás alkalmával a többitől némiképpen eltérnek az -a és a -ja tővégződésű szavak (kivéve az egyszótagos -a tővégződésűeket). Mindkettő a névszói többes szám -i vagy az igei múlt idő -i jele előtt a tővégi -a magánhangzóját -o magánhangzóra váltja, a -ja tővégződésű szó ezen kívül ugyanezekben a helyzetekben a szótári alaptő -i tővégi diftonguszáró magánhangzóját (a már említett módon gyakorlatilag félhangját) -j mássalhangzóra váltja (sudii Š sudi-j-).
A kemény tőtípusok kivétel nélkül leírhatók a szótári alaptővel és a ragozott szótővel (feltéve, hogy az -a és -ja végű tövek -o-ra és -jo-ra végződő hangváltozatával külön nem törődünk), azaz ezek a tőtípusok két alakú szótövek.
Az ezen tőtípusba tartozó legtöbb szó szótári alaptövének teljes hangzóállománya változatlan marad a toldalékolt szótövön belül is, hangkivetésre alig, fokváltakozásra pedig nem kerül sor.
A névszói kemény tőtípusok az alábbiak:
 

Hangkivetésre majdnem kizárólag csak azoknál a szótöveknél kerül sor, amelyeknek a tővégi hangzókombinációja mássalhangzó+magánhangzó +l,r,n:
 

 
 
Nemcsak hangkivetés, hanem a mássalhangzók találkozásánál zöngétlenülés is zajlik a -ked,-ged végződésű szótári alaptövek esetében:
 

 
 
Az igei kemény tőtípusok az alábbiak:
 

A lágy tőtípusok

A lágy tőtípusok esetében a toldalékolás során a névszóknál a többes szám -i- jele, az igéknél pedig a múlt idő -i- jele előtt a szótő nem tartja meg a tővégi magánhangzót, így a tővég mássalhangzóját ezeknek a jeleknek az -i- hangja meg tudja lágyítani.
A toldalékolt alakok tővégi magánhangzóját tekintve ebbe a tőtípusba tartozik

• több -a tővégződésű szó,
• nagyszámú -ja tővégződésű szó (veláris magánhangzó+i diftongussal végződő alaptövű névszó),
• az összes -ä és -e tővégződésű szó (kivéve az egy szótagúakat, illetve egyes idegen eredetűeket),
• valamennyi nem diftongusos -i tővégződésű szó.

 
A nem fokváltakozós lágy tőtípusok zöme leírható a szótári alaptővel és a magánhangzós végződésű ragozott szótővel, valamint a magánhangzót vesztő ragozott szótővel.
Egyes záró mássalhangzók (l,r,n,h) esetében a névszóknál az egyes számú partitivus (ilyenkor -t), illetve illativus (-ho) ragja előtt egy megrövidült tő szerepel, ezért az ilyen szavak leírása egy többletalakkal történik.
A névszói lágy tőtípusok az alábbiak:
 

 
* Több -i végződésű szó a toldalékolt alakjának szótöve szerint valójában -e végződésű.
 
Hangkivetésre majdnem kizárólag olyan töveknél kerül sor, amelyek tővégi hangzókombinációja mássalhangzó+magánhangzó+l,r,n:
 

 
 
A névszói lágy tőtípusok egyes fajtái bizonyos toldalékolt esetekben a rövid (alap)tőt használják:
 

 
Van a névszói lágy töveknek egy olyan alaptípusa is, amelynél a szótári alaptőhöz képest a toldalékolt szótövek végződésében a mássalhangzó zöngétlenülése történik meg:
 

 
Az -ine képzőjű szavakban a toldalékolt szótövekben -ž,-š mássalhangzók jelennek meg. Ennél a tőtípusnál a rövid alak attól függően eltérő, hogy az -ine képző magán- vagy mássalhangzóra kapcsolódik-e. Amennyiben a képző -i hangját magánhangzó előzi meg a szótári alaptőben, akkor a rövid tőben ez az -i- kiesik:
 

 
A -toi fosztóképzőjű szavakban a toldalékolt szótövekben az -m, -n mássalhangzók jelennek meg. Ennél a tőtípusnál a rövid alak esetében a képzés helye szerinti értelemszerű módosulás zajlik:
 

 
Létezik egy (a szótári alaptövében zöngés mássalhangzó+e végződésű) szócsoport, amely az 1. és 2. ragozott tövében fokváltakozós, ugyanis a tővégben lévő zöngés mássalhangzót zöngétlen (-k-) hangbeillesztéssel zöngétleníti:
 

 
Amennyiben a szótári alaptő záróhangja lágy -z’, akkor -d mássalhangzóra váltást idéz elő a fokváltakozás:
 

 
Az -iž és a -kaz végződésű szótári alaptövekkel rendelkező szavakban a -z, -ž mássalhangzókat -h mássalhangzóra cseréli a fokváltakozás (a rövid tőalak végén pedig zöngétlenülés történik):
 

 
Hangzásbelileg a legkülönlegesebb fokváltakozás a szótári alaptő szerinti végződésükben -žn-, -zn-, illetve -tt- hangkapcsolatot tartalmazó szavak esetében zajlik le, amelyekben a szótári alaptő végződésbeli mássalhangzó-kombinációja -čč- hangalakra cserélődik le (a rövid tövekben -d-, illetve -tt- hangalakkal):
 

 
Összefoglalva: a névszói lágy tőtípusok zöménél meghatározott szóképzők, szóvégződések következetes hangtani viselkedéséről van szó.
 
Az igei lágy tőtípusok az alábbiak:
 

 
Azoknak a szótári alaptövükben magánhangzó végződésű igéknek, amelyeknek a főnévi igenévi toldaléka -ta, jelentős részében a toldalékolt tövek alakjainál hangzóbetoldás zajlik le vagy egy -n-, vagy – szinte kizárólag megelőző -i- hang után – egy -č- formájában (a magánhangzóra végződő toldalékolt tőnek a záró magánhangzója ez esetben kivétel nélkül -e):
 

 
Azoknak a szótári alaptövükben magánhangzó végződésű igéknek, amelyeknek a főnévi igenévi toldaléka -ta, egy másik részében a toldalékolt tövek alakjainál lezajló hangzóbetoldáshoz egyben fokváltakozás is társul. Ilyenkor a hangzóbetoldás -d, -z hangpár formájában történik (a magánhangzóra végződő toldalékolt tő záró magánhangzója ez esetben szinte kivétel nélkül -a):
 

 
A tőtan viszonylagos bonyolultságát oldhatja, hogy a különféle szótőtípusok alaktani viselkedésére példaanyagot a névszóknak, illetve az igéknek a magyar–vepsze kisszótár elején megadott ragozási típusok szerinti bőséges példasora szolgáltat. A fokváltakozás által előidézett tőtani jellemzőkre pedig a hangtani részben is találhatók példák.